Éppen hét hónap telt el legutóbbi bejegyzésem óta.
Tavaly október végén az ügyvezető úr megköszönte áldásos tevékenységemet ( költői túlzás, valójában a köszönet elmaradt), majd a cég jogásza kezembe nyomott egy munkaviszony megszüntetéséről szóló közös megegyezést. Ez aranyos. Ők egymás között bizonyára megegyeztek, én meg....áhh, hagyjuk.
Az első sokk után azzal vigasztaltam magam, hogy végre lesz idő a főzésre, az írásra, talán megtanulok rendesen fotózni is, és profi bloggerként folytathatom (sokadszor) új irányt vevő életemet.
Időmilliomossá válásom, megdöbbenésemre, a legkevésbé sem a várt eredményt hozta, sőt.
Valami elszakadt, se kedvem, se ihletem nem volt, az egész gasztro világ érthetetlen távolságba került.
Mivel annál szánalmasabbat, mint amikor a posztok görcsös jelen lenni akarást sugallnak, el sem tudok képzelni, beletörődtem a változásba, és hagytam, hadd ülepedjenek a dolgok.
Kölyök kutya örökbefogadás, lakáseladás, költözés, építkezés, állás interjúk, utazás....volt minden, csak főzicske nem.
Nehéz lenne felidézni a pillanatot - bár a drámaisághoz itt most kétségtelenül jól jönne - amikor visszakattantam, de mikor bekövetkezett, már többet akartam puszta hobbinál.
Azt éreztem, hogy ettől kezdve vagy a főzésről szól az életem, vagy feladom az egészet, és - ahogy a szüleim mondják - valami tisztességes munka után nézek. Más szavakkal, ismét beállok valahova rabszolgának, és szépen meghúzom magam a következő kormányváltásig. A főzést választottam.
Így utólag olyan egyszerűnek látszik, ami az elhatározást követő hónapokban szinte csak legyőzendő akadályok sorának tűnt: megfogalmazni a koncepciót, megfelelő helyszínt találni, átalakítani a lakást, berendezni a konyhát, weboldalt összerakni.... mára viszont erősen csipkedhetem magam, mert két-három hét, és megnyitom saját, külön bejáratú főzőiskolámat :)
Kétféle baráti/ismerősi reakcióval találkozom, mióta ez a terv kovácsolódik: az egyik azt mondja, hogy szenzációs az ötlet, nekem ezt kell csinálnom, mert erre a születtem.
A másik - tekintettel a mai gazdasági helyzetre, és az országban uralkodó hangulatra - óva int.
A tengerentúlról hazatérve számomra is jól érzékelhető, hogy az emberek csalódottak, keserűek, dühösek, rossz kedvűek. De enni azért kell! Ha ezt elfogadjuk, mint alaptézist, akkor az sem kétséges, hogy nem mindegy, mit, hogyan, hol, és főleg, hogy kivel?
A Konyha-szigetek (ez ő :) már a nevében is arra a szemléletre utal, amit képviselek, és amit elsődleges célom népszerűsíteni: teremtünk magunknak egy kis nyugalom szigetet, eltávolodunk pár órára politikától, munkahelytől, álláskereséstől, családi bajoktól, kilépünk az önsajnálatból, és...... belassulunk, beszélgetünk, őszintén odafigyelünk, megoldásokat keresünk.
Alkotunk. Nem kifinomult, drága, órákra a konyhához láncoló fogásokat, nem.
Mi a finomságokkal gesztusokat gyakorlunk. Elmondjuk annak, aki fontos: különleges vagy, szeretlek, odafigyelek rád, örömet akarok szerezni neked (saját magunkat is ideértve, persze)!
Elég jó kis program, nem?
Már csak párat kell ébren lenni, és álom indul :)
