2010. november 28., vasárnap

Pillanatkép egy kenyérsütőgép tesztelő életéből


Ha meghallom a szót, kenyérsütés, nekem olyan szavak ugranak be, mint pék (gondoltátok volna?) falu, nagyanyó, kemence, de semmi esetre sem az, hogy kenyérsütő gép.
Az otthoni kenyérsütés nálam eddig egyet jelentett a nyugdíjba vonulással, a kényelmes, lassú vidéki élettempóval, vagy azzal a fajta, életvitelszerűen űzött egészség centrikussággal, ami ha nem is ellenszenves, de biztosan nem hőn áhított cél.
Vakartam is a fejem bőszen, amikor jött a kérdés, hogy írnék-e valamit a témában. Mostanában nem terveztem kenyérsütős projektet, részben időhiány, részben a tőlünk nem messze lévő Spar helyben sütött, korrekt kínálata miatt, de a feladat felkeltette az érdeklődésemet.
Két részletben zajott a projekt: először leteszteltem, hogyan készül egy teljesen mezei, gép által sütött kenyér, aztán kipróbáltam, hogy mi van akkor, ha csak dagasztásra és kelesztésre használom, és a tészta a sütőben sül ki.
Hazacipeltem hát a gépet, ami esztétikailag semleges, méretét nézve átlagos, a konyhámé viszont nem az, ezért az elhelyezés némi fejtörést okozott, végül ott landolt a nappaliban, az antik kártyaasztalon.
Miután elsősorban a gép működésére akartam koncentrálni, nem bajlódtam jól bevált receptek keresgélésével, hanem eleve gépi sütéshez való, rozsos lisztkeveréket vettem.
Ment is a dolog, mint a karikacsapás: a zacskón található leírás szerint belezúdítottam az egy kg lisztet a tartályba (ennek később érdekes eredménye lett), hozzálöttyintettem az előírt víz –és olaj mennyiséget, és már kapcsoltam is be a gépet. Azaz kapcsoltam volna… de valami nem stimmelt. Kezemben a használati utasítással böcsülettel követtem a követendőket, megnyomtam az indítás gombot… semmi. Namégegyszer! Programválasztás, súly, héjszín, indít. Semmi. OK, akkor várjunk, hátha bemelegítés van. 5 perc. Semmi. 10 perc. Detto. 15 perc. Néma csönd. Hát ez felettébb furcsa.
Megnéztem, hátha női baja van szegénynek. Értem ez alatt, hogy be sincs dugva a konnektorba.. de, be volt.
Tanácstalanul álltam a dolog előtt. Akkor előröl. Olvassuk el ismét, lassan, tagoltan, apróbetűstül.
És akkor, az egyik táblázat 79. sorában ott a megoldás. Ennél, és csak ennél a programnál (teljes kiőrlésűnek hívják) 30 perc előmelegítés van. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen türelmetlen fajta, de ha bekapcsolok valamit, és fél órán át nem történik semmi, aggódni kezdek, hogy baj van.
Ezen okból, empatikus lélek lévén, ha valaha masinagyártásra adom a fejem, én biztosan nagy, piros betűkkel bele fogom írni a használati útmutatóba, hogy ne tessék kérem pánikolni, ez egy olyan program, aminek harminc perc a bemelegítés igénye.
Tehát. Bekapcsolás csapó kettő, majd újabb 30 perc néma csönd, de aztán csak beindult, viszont olyan zajjal, hogy a párom, aki egy szobával odébb dolgozott, tüntetőleg fejhallgatót tett föl. Hja, az élet nem habos sütemény.
Három és fél órás a program, így volt bőven időm a másnapi leves elkészítésére (ez az, amikor csak  tésztát készít a gép, utána formába kerül és irány a sütő).
Elképzelésem szerint ízben is és látványban is jól megy majd a rozskenyérhez a kecskesajt krémleves.
Lássuk, mi kell hozzá:
1 fej vöröshagyma
5 dkg vaj
5 dkg liszt
3 rúd/henger/nemtomhogyhívják tejszínes krémsajt
8+2 dkg kecskesajt (én zöldfűszereset vettem)
1 gerezd préselt fokhagyma
1,2 l alaplé vagy víz
só, bors, csipet cukor
Elkészítés:
A vajon a finomra vágott hagymát megdinsztelem, hozzáadom a fokhagymát, a lisztet és 1-2 percig kevergetem.
Kevés hideg vízzel felöntöm, hozzáadom az összes sajt krémet, és a 8 dkg kecskesajtot, majd csomómentesre keverem.
Felöntöm az alaplével, vagy a vízzel (ez utóbbi esetben intenzívebben ízesítem sóval, borssal), megszórom a csipet cukorral és összeforralom.
Tálaláskor megszórom a maradék összemorzsolt kecskesajttal.

Nagyon kényelmesen, fél óra alatt elkészült a leves, a kenyérsütő pont az utolsó simítások után indult el, de nem baj, addig rendbe raktam a konyhát, betettem egy mosást, levittem a kutyát, és megírtam ezt a szösszenetet. Idáig. Amint lejár a program, folyt köv...

Másnap.

Végkifejlet 1: 

A fotó magáért beszél: guszta kis rozskenyér, némi folytonossági hiánnyal. A tésztakeverő lapátok ugyanis végig a tartályban maradnak, ami azért baj, mert amikor kivesszük a készre sült kenyérből, lyuk marad a helyükön. Azon túl, hogy nem szép, nagyon megnehezíti a szeletelést.
Legközelebb kipróbálom, hogy amikor lejár a kelesztő program, kiveszem a megkelt tésztát, eltávolítom a keverőlapátokat, és így teszem vissza sülni. Egy kis szépséghibája ennek az eljárásnak is van: nem lehet közben elmozdulni a gép mellől.
A kenyér állaga és íze nagyon kellemes lett, talán sóból lehetett volna kicsit többet adagolni.
Egy dolog viszont meglepett, és az a vekni súlya. Megmértem, kereken másfél kilós lett. Húha, ez viszont nem stimmel. A gép menükezelőjén három választható súly szerepel: 750, 1000, és 1300 gr. Akkor mi a helyzet az én óriás bébimmel? Végül leesett a tantusz: ezek a súlyok a kész kenyér súlyát jelentik, nem a kiindulási állapotot. Én meg egy egész kiló lisztből csináltam.... Biztos bennem van a hiba, de megint csak arra tudok gondolni, hogy a hozzám hasonló kezdő pékek kedvéért legalább a használati utasításban felhívnám erre a figyelmet. De ez én vagyok, a gyártó sokkal többet feltételez a kedves felhasználókról. Azért a gép becsületére legyen mondva, hogy ezzel a túlméretezett adaggal is hősiesen megbirkózott.

Végkifejlet2:

Ugyanazt a készen vásárolt liszt keveréket használva korán reggel, immár sokkal rutinosabban, összeállítottam a tésztát, és két óra múltán vettem is ki megkelesztve a gépből. Két formával kísérleteztem: az egyik egy mezei, vadonat új virágcserép, a másik egy Pataki almasütő (lásd első fotó), a nem mázas fajta.
A cserepet kibéleltem sütőpapírral, az almát nem, ennek meg is lett az eredménye: előbbi a másodperc töredéke alatt csusszant ki 10 perc hűtés után a formából, utóbbit egy éles késsel körbe kellett vágni, és ez sokat rontott az esztétikai élményen.

Ezután már csak a leveses tál kialakítása volt hátra: kalapokat levágni, kenyérbelet óvatosan, hogy a héj ki ne szakadjon, kiszedegetni.
Összességében nem állítanám, hogy ez a kenyérsütősdi nem időigényes hadművelet, és azt sem állítanám, hogy pikpak visszahozza az árát egy nagy fogyasztású családban,  mégis, ha van a környezetünkben néhány barát, ismerős, akinek arcán szívesen látnánk a sárga irigység félre nem érthető jeleit, vágjunk bele, megéri.

1 megjegyzés:

Related Posts with Thumbnails